Ült a kislány a műperzsa szőnyegen a kicsi szobában a nagy, barna asztal lábánál.
Öt éves lehetett talán akkoriban és hallgatta az öreg rádiót. Szerette hallgatni, mesélt
neki. Szerette Moha bácsit a törpét, őt is üdvözölte minden héten. Azt mondta: üdvözöllek
titeket kicsiny kis barátaim. Akkor nekem is van barátom - gondolta.
De a legjobban azt szerette, ha a híres, nagyon híres színésznő elmondta Azt a mesét.
A mesét Szaltán cárról és az öreg Babariháról. Igaz, azt nem tudta, ki is az a cár, meg az
öreg Babariha, de hogy nagyon gonosz volt, az érezte, hallotta a híres színésznő
hangjából. Olyan borzongató volt. A gonoszságot valahogyan felismerte a hangokból.
Volt egy babája ennek a kislánynak, akit nagyon szeretett. Úgy hívták: Piri a dög. Azt,
hogy miért hívta így, már nem lehet tudni, de hát ez volt a baba neve. Nincs mit tenni.
Akkor kapta, amikor az ő ágyában aludt az a kicsi gyerek, aki másnap elindult
a nyitott határ felé a szüleivel, mert egy pár napig nyitva voltak azok a határok. Akkor
nem tudta mi az, hogy határ, de azt tudta, hogy ő nem megy oda.
Akkor a kislány három éves volt, és nagyon haragudott a gonosz hangú nénire, aki
elvette tőle az ágyát, és a maga gyerekét fektette bele.
A mese meg szólt a rádióból és tovább áradt belőle a gonoszság.
