mesék felnőtteknek

(..."mondok neked egy új mesét"...)

Felmegyek a miniszterhez

Fel  én, ha addig élek is. Felmegyek és megmondom neki, mert ő azt nem tudja,

mert őelőle azt eltitkolják, csak a jót  engedik hozzá.     Mert az nem lehet,

hogy tud róla, tud róla és nem  tesz  semmit. Az nem   lehet. Mert   én  még  emlékezem

azokra az időkre, amikor  az akkori főisten  elől  is eltitkolták, hogy  mi  van,  mert  ha  ő tudta

volna,  hogy  mi  az igazság,  egészen  biztosan  nem   tűrte  volna.  De  ő előle  is eltitkolták,

pedig  ha  tudta  volna, biztosan  nem  engedte  volna.

Hát  már megint  nekem  kell  felmennem  a  miniszterhez?  Hát  már megint  nekem kell

kézbe vennem  a  DOLGOKAT?  Annyi  idő  telt  el   azóta.  Olyan  sok.  És  már  megint?

Vagy  lehet, hogy   tudja?  És  mégis?  

Az  nem   lehet. 

A kárpitos és a felesége a harmadikon lakott.

Csak a konyhájuk ablaka nézett az utcára,

a szobákból csak a folyosót lehetett volna látni, ha kinéztek volna az ablakon.

A kárpitosműhely a ház egyik pincehelyiségében volt. Azt beszélték, hogy nagyon

jól ment az üzlet és gazdag emberek voltak, bármit is jelentett a gazdagság abban az

időben. A sok munka mellett valahogyan nem jutott idő

arra, hogy gyerekük szülessen, mert mindig jött egy újabb és újabb megrendelés,

hol egy sezlont, hol foteleket, hol mást kellett rendbe hozni. A pinceműhely raktárában

meg csak gyűlt a sok afrik, bútorvászon, meg ami még kellett a munkához.

Az évek teltek-múltak, a kárpitost a felesége munka után sokszor a hátán cipelte fel

a harmadikra, mert a sok port egyre többször öblítette le az ura a sarki kocsmában.

Elmúltak azután azok a szép hatvanas évek, divatba jött a Beatles, meg lázadtak a

fiatalok valami ellen úgy általában, és kimentek a divatból a sezlonok. Az emberek

inkább típusbútorokat vásároltak, a sezlonokat kivitték a hétvégi házukba, és Trabantra

gyűjtöttek. Megváltozott a világ. Nem nagyon, de megváltozott.

A sok por tette vagy a sok ital , vagy talán az egyre kevesebb megrendelés nem tudni,

de a kárpitos egy napon meghalt.

Az asszony akkor kezdett furcsán viselkedni.

A sok-sok afrikot, bútorvásznat meg ami még régen kellett az ura munkájához mind

felvitte a harmadik emeletre, és megtöltötte vele a szobákat, de még a konyhát is.

Nem nyitott többé ablakot, az ajtót is csak résnyire ha nagyon muszály volt, a függö-

nyöket sem húzta félre, villanyt sem kapcsolt, télen pedig még fűteni sem fűtött. Félt,

hogy a cserépkályhából kicsapó szikra felgyújta azt a sokmindent, a vagyont amit őrzött.

Jótét lelkek a szomszédságból néha bekopogtattak hozzá, de csak az ajtórésen át

tudtak beszólni: kell-e valami. Az asszony senki sem engedett be, mert féltette

azt a sok-sok afrikot, bútorvásznat, meg ami még kellett régen az ura

munkájához.

Állítólag egyszer beengedett valakit, de ez  csak pletyka, és az a valaki

talán ékszereket vitt el tőle,   ezt nem lehet tudni, csak afféle szóbeszéd volt ez, semmi

más.

Az biztos, hogy az igazi kincseit, a sok-sok afrikot, bútorvászat egyebeket senki sem

bántotta.

Amikor meghalt és rátörték az ajtót, minden ott volt sértetlenül a szobákban, de

még a konyhában is.

Megőrizte az ura vagyonát.

Ült a kislány a műperzsa szőnyegen a kicsi szobában a nagy, barna asztal lábánál.

Öt éves lehetett talán akkoriban és hallgatta az öreg rádiót. Szerette hallgatni, mesélt

neki. Szerette Moha bácsit a törpét, őt is üdvözölte minden héten. Azt mondta: üdvözöllek 

titeket kicsiny kis barátaim. Akkor nekem is van barátom - gondolta.

De a legjobban azt szerette, ha a híres, nagyon híres színésznő elmondta Azt a mesét.

A mesét Szaltán cárról és az öreg Babariháról. Igaz, azt nem tudta, ki is az a cár, meg az

öreg Babariha, de hogy nagyon gonosz volt, az érezte, hallotta a híres színésznő

hangjából. Olyan borzongató volt.  A gonoszságot valahogyan felismerte  a hangokból. 

Volt egy babája ennek a kislánynak, akit nagyon szeretett. Úgy hívták: Piri a dög. Azt,

hogy miért hívta így, már nem lehet tudni, de hát ez volt a baba neve. Nincs mit tenni.

Akkor kapta, amikor az ő ágyában aludt az a kicsi gyerek, aki másnap elindult

a nyitott határ felé a szüleivel, mert egy pár napig nyitva voltak azok a határok. Akkor

nem tudta mi az, hogy határ, de azt tudta, hogy ő nem megy oda.

Akkor a kislány három éves volt, és nagyon haragudott a gonosz hangú nénire, aki

elvette tőle az ágyát, és a maga gyerekét fektette bele.

A mese meg szólt a rádióból és tovább áradt belőle a gonoszság.

Amikor már börtön volt az asszony otthona, és nem tudott kilépni az ajtaján,

a tárgyak is furcsán kezdtek el viselkedni.

A kilincsek rendre a kezében maradtak, voltak olyan ajtók, amelyek nem akartak

kinyílni, beszorult az aljuk a padlóba, azután a zsanérok estek ki egyre-másra a

helyükről. Az addig jól működő gépek felmondták a szolgálatot, a tűzhely gomjai

sorra eltörtek, télen elszáradtak az addig viruló növények, a fal átázott, a WC tartály

folyamatosan nyelte-engedte a vizet, az addig kedves és gyöngéd gyerekei dühös

kamaszokká váltak, a szél lefújta a cserepet a tetőről, beázott a ház, a férje meg

gyötörte-kínozta mindannyiukat,  talán mert fellázadtak a tárgyak abban a házban,

vagy csak úgy.

El kellett onnan menni, és megjavítani azt ami elromlott. Csak gyorsan, gyorsan.

A fess fiatalembert a szomszédai csak úgy emlegették: az olimpiai bajnok.

A feleségével és két gyerekével élt egy bérház körfolyosóról nyíló lakásában, békességben.

A bajnok többnyire címeres melegítőben járt, legalábbis az emberek ebben az öltözékben

látták legtöbbször. A felesége igen csinos asszony volt, sudár, szőke, széparcú.

Telt-múlt az idő, és valami megváltozott körülöttük. Talán az egyhangúság tette, vagy

az, hogy az idő messzeségébe került az a bizonyos bajnoság, talán valami más, nem tudni.

Az  olimpiai bajnok egyre gyakrabban járt haza késő éjszaka, négykézláb mászva meg a lépcsők

hosszú sorát. Ilyenkor a szájában vitte a körfolyosóról nyíló lakása ajtajának kulcsait, mert mind a

négy végtagjára szüksége volt a lépcsők megmászásához. Így ment ez éveken át, és a sok-sok

alkohol megtette hatását. Az olimpiai bajnok egy napon sárga lett.

Pontosan olyan sárga, mint egy olimpiai aranyérem.

A temetésén ott voltak a csapattársai is.

Az újságos a harmadikon lakott.

Bozontos szakálla volt és mindig dohányzott.

Néha beszélgetett a folyosón a szomszédokkal, vicces ember volt és nem sok vizet zavart.

Vele élt  a párja, aki rendes, dolgos asszony volt, Irénnek hívták.

Egyszer egy este füst csapott ki szoba-konyhás lakásuk ajtaja alatt.

A szomszédok ijedten rohantak oda, berúgták a lakás ajtaját.Ömlött a füst kifelé.

Jöttek is hamar a tűzoltók, mentősök.

bámészkodók, szörnyülködők, rémült gyerekek és felnőttek vették körül őket.

  Az asszonyt kitették a folyosó kövére, csak úgy a fal mellé. Az orvos ránézett, s azt mondta: na ez sem gyújt fel több lakást.

A tüzet eloltották, az asszonyt elvitték a kórházba, a levegő is kitisztult már

A házban, rendes unalmas reggel kezdődött. Mindeki ment a dolgára.

Az újságos csak sokára jött talán már dél is elmúlt. Lassan ballagott fel az emeletre.  Annyit kérdezett mindössze:

Meghalt az Irén?

És rágyújtott  egy cigarettára.

Hol  volt, hol nem volt, volt egyszer  egy asszony, akinek nagy volt a feneke.

Ez az egész életét megkeserítette, házasságát megmérgezte. Egyszer ez az

asszony elhatározta, hogy addig keres-kutat, ameddig olyan embert nem talál,

aki elhiteti vele, hogy nem nagy a feneke.

Keresett, kutatott sokfelé. Uszodában, trolivezetőnél, ablakpucolónál, s ki tudja még

hol kutakodott. Egy ideig minden jótét lélek azt mondta: nem is oly nagy a te feneked,

gyere bújjunk ágyba.És ágyba bújtak. Sokszor, sokkal. De egy idő után elfelejtették neki

elégszer mondani:  nem is oly nagy a te feneked, és odébbálltak. Ki érti ezt.

Elérkezett az idő, s az asszonyt furdalta a lelkiismeret. Térdre vetette magát  és

mindent bevallott az urának. Az ura pedig annak rendje és módja szerint felpofozta

egyszer, kétszer, ki tudja hányszor.

Az asszonyt ez annyira, de annyira megviselte, hogy lefogyott. És bizony a feneke is

lefogyott vele együtt.

Az ura elvált tőle, otthagyta a gyerekeivel egyedül, egy szál magában, szomorúan,

meg nem értetten.

Bánatában sokat evett.

A feneke meg megint nagy lett.

Nagyon nagy.

Egyszer volt, hol nem volt, volt Pesten egy ház, udvara mély kút.

A kút oldalában lakott egy asszony és egy ember, egyikük sem hallott,

Szóval süketnémák voltak.

Ez a pár volt a házban a leghangosabb. Ha az ember berúgott, alaposan elverte az asszonyt.

A verés és az ivás párban jártak, szorosan.

Ezt igen gyakran csinálta, mert sokat, nagyon sokat ivott.

Az asszony meg kiállt az udvarra és sírt-rítt, mutogatott és kiabált. Igen kiabált.

Azután az ember a kicsi lakásuk csukott kicsi ablakán keresztül kidobálta az egész

Berendezést az udvarra, ami – mint mondottam – egy mély kút volt.

Azután, amikor kijózanodott, csinált új berendezést, mert asztalos is volt, nemcsak süketnéma.

Ez így ment hosszú évekig, mígnem az ember a sok italtól olyan beteg lett, hogy meghalt.

Így hát özvegy lett az asszony, szomorú özvegy.

Azóta csendesen siratja az urát.

Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy ember, akinek három mondata volt.

Ezek a mondatok mindig így kezdődtek:

Nem zavar, hogy....

Gratulálok, hogy...

Büszke lehetsz magadra, hogy...

Ennek a hárommondatos embernek volt négy gyereke.

Ezekkel a mondatokkal mindent képes volt elmondani, amit fontosnak tartott.

Mind a négy gyerekének el tudta így mondani, hogy milyen a világ, hogy mit

kell tenni ahhoz, hogy boldogan és sokáig éljenek, hogy szeretetben és vidámságban

teljenek a napjaik, hogy felnőve olyan jó és sikeres emberek lehessenek mint ő, hogy

mi a fontos és mi a nem fontos az életben, hogy hogyan igazodjanak el a világban, hogy

ne legyenek soha szomorúak, hogy rend a lelke mindennek, hogy ki mint vet, úgy arat, hogy

kinek van igaza és kinek nincs, hogy mit tegyenek és mit ne, hogy mit tehetnek és mit nem.

Pedig csak három mondata volt.